Talán szerencsésnek mondhatom magam, mert nem szorultam az írásra. A november gyorsan elment, mozgalmas volt, és csak tettem a dolgom. Általában már kedd-szerdán hulla fáradt voltam, így nem is sokat gondolkodtam. Plusz igyekeztem beletörődni mindabba, ami történt, történni fog, vagy csak van. Mondjuk abba, hogy hiába van 1-2 ember, akiket szeretek, és talán ugyan úgy viszont szeretnek, nekem eddig sem, és ez után sem fog járni az, hogy ezen emberek közelében legyek, hogy akár csak csendben üljünk egymás mellett, vagy csak lássuk egymást. Eddig rengeteget stresszeltem ezen, most így ősszel pedig valahogy belenyugodtam, hogy vannak, de messze (átvitt és szó szerinti értelemben is akár).
És talán ők mentenek meg a teljes összeomlástól is, amit azon elmebeteg emberek miatt érzek, akiket a köznyelvben családnak hívnak. Komolyan, néha szívesen lennék öngyilkos is, csak hogy ne kelljen többé elviselnem őket. A húgaimmal van bajom. Állítólag nincs szebb dolog, minth hogy ha az embernek testvére van, de számomra ez egy átok. Általában egyszerre csak az egyik bolondul meg, de az is sok. Az egyik - nevet ofkorsz nem írok - szerintem úgy alapjáraton sem százas, egy enyhe szellemi fogyatékossága lehet, de éljen a magyar egészségügy és mindenség, erre valószínűleg soha nem kapok választ. Ennél az a rosszabb, hogy a nagyanyám még adja is aalá a lovat, húgom direkt szekál, ocsmány trágár módon visszabeszél, amikor megszólalok, akkor pedig én vagyok a hibás. mindenért, természetesen. Persze, legyintés, a nagyobb mindig ezt érzi, de amikor a születésnapomon is én vagyok leugatva, hogy mit képzelek, akkor az úgy kurva szarul esik. Ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy minek éljek? Ezért? Vagy azért, hogyha innen elkerülök netalántán, akkor az egyedüllétbe őrüljek bele?
