Autumntime sadness

Ma elgondolkodtam töri órán, hogy két héttel ezelőtt azért volt rajtam végig egy bárgyú, levakarhatatlan vigyor, mert találkoztam valakivel suli után, ma pedig azon merengtem, hogy ezt a valakit talán még egyszer fogom látni, aztán nem tartom valószínűnek. Rettentően sajnálom (nem, nem fogok lelkizni most emiatt olyan sokat), és tudom, hogy ez van, kész, és fölösleges ezen agyalni, és siránkozni, de amikor épp nem pörgök, akkor eszembe jut. Eszembe jutnak a szép emlékek, hogy félszavakból is megértettük egymást, hogy az idő tulajdonképpen száguldott, amikor csak úgy spontán elbeszélgettünk, és igazából akkor jövök rá arra, hogy milyen nagy dolog is mindez, amikor valaki mással természetesnek veszem azokat a legalapvetőbb dolgokat, amik vele magától értetődőek voltak. Olyankor döbbenek rá, hogy ezeket az új embereket nem ismerem annyira, ők sem ismernek, és ők nem Ő. Mostanában ezen túllendülök gyorsan, mert - szerencsére - nincs időm ilyeneken lovagolni, de amikor például kínvallatósat játszik a tanár órán, és inkább elmenekülök a gondolataimba, akkor bizony nagyon szíven tud ütni. Az összes közhellyel tisztában vagyok, mint például hogy aki igazán akar, az keres, hogy nem éri meg, hogy ha neki nem vagyok fontos, akkor hagyjam, stb. stb, de az érzéseknek nem lehet úgy parancsolni, hogy kész, álljatok meg, szűnjetek meg létezni.

Hello, október!

Közhelyes és szar, de október lett, megemlékezek róla én is. Tulajdonképpen nekem ez nem úgy jött, hogy óó, de jó, stb., sokkal inkább, ahh, 09 helyett már 10-et írunk. A szeptember marha gyorsan elszelelt, egy részt azt érzem, hogy tényleg elrohant, és annyi minden történt, hogy a fejemet sem tudtam kapkodni, más részt pedig alig emlékszem. De nem panaszkodom, tetszett.