November

Talán szerencsésnek mondhatom magam, mert nem szorultam az írásra. A november gyorsan elment, mozgalmas volt, és csak tettem a dolgom. Általában már kedd-szerdán hulla fáradt voltam, így nem is sokat gondolkodtam. Plusz igyekeztem beletörődni mindabba, ami történt, történni fog, vagy csak van. Mondjuk abba, hogy hiába van 1-2 ember, akiket szeretek, és talán ugyan úgy viszont szeretnek, nekem eddig sem, és ez után sem fog járni az, hogy ezen emberek közelében legyek, hogy akár csak csendben üljünk egymás mellett, vagy csak lássuk egymást. Eddig rengeteget stresszeltem ezen, most így ősszel pedig valahogy belenyugodtam, hogy vannak, de messze (átvitt és szó szerinti értelemben is akár).

És talán ők mentenek meg a teljes összeomlástól is, amit azon elmebeteg emberek miatt érzek, akiket a köznyelvben családnak hívnak. Komolyan, néha szívesen lennék öngyilkos is, csak hogy ne kelljen többé elviselnem őket. A húgaimmal van bajom. Állítólag nincs szebb dolog, minth hogy ha az embernek testvére van, de számomra ez egy átok. Általában egyszerre csak az egyik bolondul meg, de az is sok. Az egyik - nevet ofkorsz nem írok - szerintem  úgy alapjáraton sem százas, egy enyhe szellemi fogyatékossága lehet, de éljen a magyar egészségügy és mindenség, erre valószínűleg soha nem kapok választ. Ennél az a rosszabb, hogy a nagyanyám még adja is aalá a lovat, húgom direkt szekál, ocsmány trágár módon visszabeszél, amikor megszólalok, akkor pedig én vagyok a hibás. mindenért, természetesen. Persze, legyintés, a nagyobb mindig ezt érzi, de amikor a születésnapomon is én vagyok leugatva, hogy mit képzelek, akkor az úgy kurva szarul esik. Ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy minek éljek? Ezért? Vagy azért, hogyha innen elkerülök netalántán, akkor az egyedüllétbe őrüljek bele?

Autumntime sadness

Ma elgondolkodtam töri órán, hogy két héttel ezelőtt azért volt rajtam végig egy bárgyú, levakarhatatlan vigyor, mert találkoztam valakivel suli után, ma pedig azon merengtem, hogy ezt a valakit talán még egyszer fogom látni, aztán nem tartom valószínűnek. Rettentően sajnálom (nem, nem fogok lelkizni most emiatt olyan sokat), és tudom, hogy ez van, kész, és fölösleges ezen agyalni, és siránkozni, de amikor épp nem pörgök, akkor eszembe jut. Eszembe jutnak a szép emlékek, hogy félszavakból is megértettük egymást, hogy az idő tulajdonképpen száguldott, amikor csak úgy spontán elbeszélgettünk, és igazából akkor jövök rá arra, hogy milyen nagy dolog is mindez, amikor valaki mással természetesnek veszem azokat a legalapvetőbb dolgokat, amik vele magától értetődőek voltak. Olyankor döbbenek rá, hogy ezeket az új embereket nem ismerem annyira, ők sem ismernek, és ők nem Ő. Mostanában ezen túllendülök gyorsan, mert - szerencsére - nincs időm ilyeneken lovagolni, de amikor például kínvallatósat játszik a tanár órán, és inkább elmenekülök a gondolataimba, akkor bizony nagyon szíven tud ütni. Az összes közhellyel tisztában vagyok, mint például hogy aki igazán akar, az keres, hogy nem éri meg, hogy ha neki nem vagyok fontos, akkor hagyjam, stb. stb, de az érzéseknek nem lehet úgy parancsolni, hogy kész, álljatok meg, szűnjetek meg létezni.

Hello, október!

Közhelyes és szar, de október lett, megemlékezek róla én is. Tulajdonképpen nekem ez nem úgy jött, hogy óó, de jó, stb., sokkal inkább, ahh, 09 helyett már 10-et írunk. A szeptember marha gyorsan elszelelt, egy részt azt érzem, hogy tényleg elrohant, és annyi minden történt, hogy a fejemet sem tudtam kapkodni, más részt pedig alig emlékszem. De nem panaszkodom, tetszett.

Kávét, de azonnal!

Úgy érzem, a nyári semmittevés után igencsak beköszöntött a rohanás és a dolgos hétköznapok rég nem látott rendszere. Legalábbis abból ítélve, hogy az egyetem első 2 hetében majd' kipurcantam, a harmadik hétre nagyjából rendeződtek a dolgaim, viszont akkor meg már bevállaltam egy telekomos oktatást, csütörtöktől vasárnap 8-16 óráig (ami azt jelenti, hogy hatkor kelek), információáradat a javából. Ezzel nem is lenne baj, de múlt héten OKJ-s vizsgám volt, péntek-szombat, már össze-vissza beszéltem, annyira fáradt voltam, ezen a héten meg ugye jött ez. A jövő hét ugyan úgy fog zajlani, mint a mostani, már most várom, hogy legyen vége, és szusszanhassak egyet. Nem panaszkodom, még bírom, csak hirtelen és nagy változás ez nekem.

Az ősz az új tavasz

Mint ahogyan most a kedd az új hétfő. Szóval régi blog, új néven, címen, én is inkognítóban. Félig. Aki ismer, annak a név (Lille) sem új, a webcímben lévő kötőszócska pedig végképp mindent elárul. Mert néha jó csak úgy random leirogatni a dolgaimat, viszont mostanában már nem igazán vágyom az önmutogatásra, egyre inkább tartok attól, hogy a blogolás valamilyen szinten nehogy hátrányt jelentsen. Más részt egy hosszú nap után se kedvem, se energiám nincs szépnek lenni, csak maximum kócos hajjal, morcosan bevágódni a gép elé. Szóval ezért történt ez a blog.